Felesleges Pillangó szabadulása leghosszabb büntetéséből
Szeged, 1989. március 2.
Első találkozásunk alkalmával Pillangó eldicsekedett, hogy hamarosan szabadul. Már csak néhány hónapot viseli a rabruhát, aztán kinyílnak előtte a börtön kapui, s mehet Isten hírével. Hogy merre is? No azt senki nem tudta megmondani, ugyanis fogsága ideje alatt féltestvére túladott az Úri utcai lakáson, s abból a pénzből építtetett magának egy családi házat. Ott pedig neki nem volt szándékában féltestvérének helyet adni. Pillangó elzárva a külvilágtól mindössze levelezés útján tudta számon kérni mostohatestvérén e nemesnek egyáltalán nem nevezhető tettet, de ki figyelt oda egy börtöntöltelékre?
Közben megnyílt a magyarországi börtönök világát bemutató kiállításom az Ernst Múzeumban. Dr. Tari Ferenc ezredes, a Büntetésvégrehajtás Országos Parancsnokának általános helyettese mondott megnyitó beszédet. A múzeum szinte teljesen megtelt érdeklődőkkel, hiszen a szocializmusban addig a rácson túlról készült képeket nem láthatott közönséges halandó. Megjelent szinte valamennyi intézet parancsnoka is, ők valószínűleg nem miattam jöttek el, sokkal inkább az országos vezetők jelenléte miatt. Tévéhíradó, a napi- és hetilapok a következő napokban, munkámat méltatva számoltak be az eseményről. Általában, mint minden kiállítás, három napig volt beszédtéma, aztán fokozatosan elmaradtak a gratulációk, újabb hírek után loholtak a tudósítók. Én már csak levezetésképpen azért tovább jártam az intézeteket, fotózgattam, beszélgettem, de volt, amikor csak teniszeztem az egyik parancsnok barátommal. Ha Szeged felé vitt az utam, meglátogattam rövidesen szabaduló ismerősömet is. Március 2-án telt le a büntetése, felvetettem, hogy mit szólna ahhoz, ha én vinném fel a fővárosba. Nem kellett kétszer kérdeznem, elsőre megállapodtunk. No a gond akkor kezdődött, amikor kéréssel fordultam a parancsnoksághoz. Tavasz elején jártunk, és én tervbe vettem, hogy a börtön bejáratánál is készítek egy felvételt a kiröppenő Pillangóról. Azt ugyan tudtam, hogy régebben az akasztásokat is, de manapság a szabadulást is a hajnali órákra időzitik a BV intézetek. Ezért kértem az irodaiakat, hogy egy órával később kerüljön sor az eseményre. A nehézséget az okozta, hogy a bürokratikus aggyal gondolkozók szerint, ha a szabaduló rab egy órával később lép ki a kapun, akkor egy órán keresztül jogtalan fogvatartás elszenvedője lesz. Ezért akár be is perelheti a BV intézetet.
A felsőbb vezetőkkel tisztáztuk a lehetőségeket, így elhárult az akadály az órányi késlekedés elől. Ha jól emlékszem, még hárman szabadultak azon a reggelen, az azonosítási ceremónián hamar túlestek, s már szabad is volt az út – gondolom az állomásra, az elsőnek nyitó talponálló felé. Nekünk volt egy plusz óra időnk, így Deák barátom gondosan megborotválkozott, megmosakodott, összekészítette egy szütyőbe, ami nem kincstári volt (rajzai, apróbb mütyürök stb.). Még utoljára pedánsan megigazította a szabaduló zárka ágyának takaróját, aztán már csak az őrszemélyzetre kellett várni. Végre megérkezett, és irány a raktár!
Nem állítom, hogy kifogástalan rend honolt a másfélezer fogvatartott civil ruháinak pokrócokba csomagolt batyuinak megőrzését szolgáló hatalmas raktárban, de - ha nem is vasaltan - általában megvolt mindig minden. Pillangó fogta a madzaggal összekötött csomagot, a hátára kapta - ami egyben összes vagyonát is jelentette, s elindult a raktáriroda felé.
Ott, ahogy vedlett át, nekem úgy nyíltak a pupilláim. Egy stylist – amiről akkor még Magyarországon nem is lehetett hallani – nem csinálta volna olyan szakavatottan az öltöztetést, mint tetovált barátunk. A fülbevalók kellemes halk csilingeléssel jelezték, ha megmozdította a fejét, de amikor orrába behelyezte a hatszögletű rézkarikát, azt hittem kiesik a gép a kezemből. Így mentünk a könyvelésre, ahol a nagy rabkeresetét számolták le neki. No ez nem tartott hosszú ideig, mivel a levonások után tizenkétezer hétszázhatvankilenc forintot kapott. Ott rögtön írtunk egy átvételi elismervényt,arról hogy a nagy összeget én tettem el, ő csak az apróját rakta zsebre. Megállapodtunk, hogy én leszek a pénztárnoka, vagyonának kezelője. Ez napi néhány száz forintot jelentett, viszont ő kötelezettséget vállalt, hogy papírra veti önéletrajzát. Mivel titokban grafomán alkat volt, ez nem esett nehezére. Körmölte az oldalakat szorgalmasan. Úgy tervezem, hogy naplóját, amit Csontos Tibi barátom vállalt, hogy nyomdakész állapotba formál, az én évek alatt készített képeimmel spékelve átadjuk egy kiadónak. Pillangó egyéni stílusa utánozhatatlan. Megélt élményeinek felelevenítése adja hitelességét írásának, mert amilyen színes volt teste, olyan színes volt lelke, nem beszélve életének történéseiről.
Mire a kilépést megelőző előző tortúrával végeztünk, már világosodott. Az őrség tagjai közül – aki csak tehette – mindenki ott tüsténkedett a kijáratnál, bár látszott rajtuk, hogy a Viszontlátásra! köszönést ők komolyan gondolták. Legszívesebben letépték volna fülbevalóit, orrában fityegő karikáját, de mindenki tudta, hogy Pillangó már szabad, nem kötözködhetnek vele. A szabály az szabály: végig kellett játszani az előírt műsort: neve, anyja neve, születési dátuma, nyilvántartási száma stb. Ezek után már nem volt akadálya, hogy berregjen a hatalmas kapu elektromos zárja, s kitáruljon előttünk a Mars tér látványa. Ferit figyeltem, nagyot szippantott a lépcső tetején a szabad levegőből, de aztán gyorsan indult is utánam, a kocsihoz. Az még csak eszébe sem jutott, hogy visszanézzen a patinás épületre.
Még egy képet sikerült készítettem a kapu előtt, aztán szótlanul mentünk tovább. Kényelmesen elhelyezkedett az anyósülésen, s elindultunk a főváros felé. Hamar kiértünk Szeged városából, ennek ellenére kicsit akadozva indult beszélgetésünk. Annyira koncentráltam az útra, meg szemem sarkából útitársamra, fejemben kavarogtak a gondolatok: mibe vágtam fejszémet? Azt tudtam, hogy haza hozzánk nem vihetem, bár abban biztos voltam, hogy Ádám fiam örült volna a különös figurával való találkozásnak. Mint az később meg is történt. Szerencsére kiterjedt ismeretségi körrel rendelkeztem, azt kellett kitalálnom, hogy hol kezdjem szállásának keresését? Közben az ötös úton már elég nagy feltűnést keltettünk. A megelőzött kocsikban ülők dörzsölték szemüket, amikor elhaladtam mellettük. Bevallom, először kényelmetlenül éreztem magam, de ezt hamar megszoktam. Megbámultak az emberek, így "híres párost" alkottunk. Miután lakásügyileg nem jutott hírtelen eszembe semmi, legbiztosabb megoldásnak azt tartottam, hogy megkérdezem magát az érintettet. Bár ne tettem volna! Balástyánál jártunk:
- Elnézést, hogy kíváncsiskodom. Budapesten hová menjünk?
- Ha lehet kérésem: menjünk a Pesti útra - volt a rövid válasz.
- Miért pont oda?
- Ott lakik a mostohabátyám.
Én úgy tudtam, hogy nincsenek jóban, így naivul kérdeztem tovább:
- Ott fogsz lakni?
- Nem. Megölöm!
Tömör, de határozott válasz volt, hirtelen nem jött ki hang a torkomon. Látta rajtam, hogy magyarázatra szorul kijelentése, ezért kifejtette bővebben. A közös lakást az Úri utcában bátyja eltapsolta, és neki már nincs hova mennie. Ha megöli, féltestvérének sem lesz már több gondja, tartozása megadása miatt (amire bátyja nem is gondolt) neki meg belefér még néhány év a rács mögött. Egy menetben büntetésének letöltése idejére megoldja saját lakásgondját is. Ez kétségtelen figyelemre méltó gondolat volt, de azért kicsit durvának tűnt. Hiába érveltem neki Kiskunfélegyházáig, hogy milyen szép a kinti élet, ő hajthatatlan volt. Megöli és kész! Már egy egész kocsikonvoj követett bennünket, néha megelőztek, aztán hagyták, hogy visszaelőzzem őket. Úgy néztünk ki, mint egy lakodalmas menet, csak a menyasszony nem volt olyan szép. Kecskeméten jártunk, amikor azt javasoltam neki – mivel láttam rajta, hogy rég kitervelte már akcióját -, aludjon rá egyet, mert én aznap estére már olyan programot szerveztem neki, hogy azt nem fogja megbánni! Elgondolkozott:
- Asszony is lesz a dologban? - kérdezte elbizonytalanodva.
- Naná!
Ezzel lezártnak tekintettük a témát, s azonnal kezdtem gondolkozni, hol találok én egy felejthetetlen programot az estére, pláne úgy, hogy asszony is legyen a dologban. De magabiztos voltam, eddig még mindig volt valahogy, most is csak összejön valami. Kis pihenő rám fért ennyi megpróbáltatás után, ezért letértem Pusztavacs felé, az ország középpontjánál tiszteletünket tenni. Pillangó elővette hosszúszárú pipáját, megtömte, aztán leült a középpontot jelző faragott faoszlop tövébe, s elpöfékelt egy kupa dohányt. Járt az agyam, sok szituációban vettem már részt, de emberölés előkészítésében még nem. Útitársam húsz centi pengehosszúságú tört húzott elő csizmájából, láttam, hogy a míves megmunkálás szakember keze munkáját dicséri. Mikor kérdeztem készítésének módjáról, no meg kicsempészéséről, csak somolygott.
- A börtönökben mindent meg lehet csinálni, ha az ember nagyon akarja - zárta le a témát. (Máig őrzöm a tőrt tokostól, azzal aprítom a birsalmát, ha pálinkafőzéshez kell egy erős vágószerszám.)
Közben erőltettem agyamat, hiszen nem készültem esti programra. Számtalan variációt végiggondoltam, de – akkor még nem volt mobiltelefon – így kissé tehetetlennek éreztem magam. Biztosra kellett mennem, ha nem akartam leégni. Baráti segítséget vettem igénybe. Szántó Gabi kollégámat, az Ifjúsági Magazin főszerkesztőjét kerestem fel. A III. kerületben lakott, a Szentendrei úton. Dél körül járt az idő, bíztam benne, hogy otthon találom. Nagy kő esett le a szívemről, amikor meghallottam hangját a kaputelefonban. Pillangót lent hagytam a kocsiban, én felszaladtam hozzá a hatodik emeletre. Mondtam neki, hogy most ne kérdezzen, csak hallgasson meg, de közben öltözzön is, mert mennünk kell. Ismert már legalább 20 éve, nem egy közös nagy riportunk volt, hitt nekem, öltözött, hallgatott. Vázoltam szorult helyzetem, mondtam, hogy benne bízok, segítsen lebeszélni útitársamat különös tervéről. Mire lementünk, nem látszott ki a kocsim az emberek tömegétől. Mindenki azt hitte, filmfelvétel szereplője áll Dáciám mellett, ott csodálták Pillangót, aki még autogramot is adott, közben egyedi pipáját ki nem vette szájából. Nem volt kedvem viccelődni, bezártam a kocsit, s karon ragadtam útitársamat. Miután bemutattam Gábornak, elindultunk a közelben lévő étterem felé. Nem volt még ebédidő, de már kinyitott. A pincérek az asztalok megterítésével voltak elfoglalva, de amikor beléptünk, szinte minden szempár ránk szegeződött. Volt, aki nagy csörömpölés mellett kiejtette a kezében lévő eszcájgot. Mi határozott léptekkel elindultunk az egyik ablak melletti asztalhoz, ahol már volt teríték. Talán ismerték is Gábort a házból. Ahogy leültünk, rögtön ott termett három pincér is. Mi biztosra mentünk: rántott hús krumplival, savanyú uborkával, plusz egy-egy üveg sör. Míg az ebédre vártunk, beszélgettünk. Pillangó megismételte korábbi ígéretét, miszerint féltestvére nem éri meg a reggelt. Hiába emlékeztettem délelőtti ígéretemre, közölte, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Bulizhatunk, de ő akkor éjszaka, hajnalban tesz látogatást mostohatestvérénél Már évekkel előbb elhatározta, miután számtalan levelet írt neki, kérte nevelője támogatását is, de eredmény nem mutatkozott. Akkor mondta talán először, hogy ő egy "felesleges pillangó".
Közben megérkezett a bécsi szelet, ami újabb traumát váltott ki belőlem. Miután Ferencünk meghúzta a sörösüveget, nekiesett a tányéron gondosan szervírozott húsnak: kézzel. Nem feltűnően körbesandítottam az addigra már vendégekkel teli étteremben, s nem csalódtam. Szinte mindenki a mi asztalunkat figyelte, no nem Gábort és engem, hanem a különös öltözékben ülő és kannibál módjára evő, maszkírozott arcú társunkat. Gondolom, Afrikából érkező vendégnek vélték Pillangót, aki úgy húzta le üveg sörét, hogy ádámcsutkája se rezdült. Mivel látták a pincérek, hogy ízlett a séf által készített kaja, a végén még repetát is kapott, pedig én már szerettem volna az ajtón kívül lenni. Közben megállapodtunk – köszönhetően Gábor barátomnak -, hogy délután közösen meglátogatjuk az Úri utcai lakást, aztán kimegyünk a mostohatestvéréhez.
A kapuban összefutottunk néhány kamálósával, Péterrel és Pállal, akik először meg sem ismerték egykori haverjukat. Miután kijött szó a szájukon, nem győztek csodálkozni Ferin. Amikor utoljára találkoztak, még csak egy lepke volt a homlokán, most meg egy év kellene ahhoz, hogy végigolvassák! Hagytam, örüljenek egymásnak, de aztán kénytelen voltam komolyra fordítani a szót. Sajnos, jóra nem számítottam. A lakás már két tulajdonost is cserélt az elmúlt években, de a látogatásunkkor senkit nem találtunk otthon. A néhány üveg sör jótékony hatással volt Pillangóra, kezdett lenyugodni. Közben eszembe jutott, hogy van nekem egy ügyvéd barátom, dr. Strasszer Tibor. Biztos voltam benne, ha megkeressük segíteni fog. Felvetettem Ferinek, hogy adjon haladékot a bátyjának, ígértem, hogy jogi úton fogjuk rendezni a problémát. Hitte is, meg nem is. A végén aztán addig ültünk a közeli "Taknyos Varnyúban" (eredeti nevén Fekete Holló, csak egyetemistaként neveztük ilyen "találóan"), hogy közben elrepült az idő. Indulni kellett, hiszen a Pesti út végén lakott mostohatestvére. Ferinkkel megfogadtattuk, hogy ő egy szót sem szól ottlétünk alatt. Be is tartotta. Nem volt egyszerű bejutni a házba, ugyanis amikor becsengettünk, s ajtót nyitottak, azonnal ránk is csapták, mikor elárultuk, hogy van még velünk egy "kedves" vendég. Mondanom sem kell, hallani sem akartak arról, hogy László féltestvére, Ferenc átlépje lakásuk küszöbét. Rajtunk látták, hogy nem vagyunk veszélyesek életükre, ezért jó negyedórányi rábeszélés után beengedtek a konyháig. Gábornak volt a legjobb beszélője, de hiába érvelt a családi szeretetről, ők csak hajtogatták a magukét. A bírósági iratokból kiderült, hogy az Úri utcai lakás eladása után a féltestvér a hatóságok előtt kijelentette, hogy "Feri az én keresztem, és szabadulása után természetesen rendezem helyzetét". Sajnos, a hatóság ezt rendezettnek találta, mivel a Várban lévő lakásért meg lehetett volna oldani, ha szerény körülmények között is, Feri szállásának gondját. Szerintük megtettek mindent Ferenc testvér érdekében, még a személyijébe is beírattak egy címét, valahol a XX. kerületben található Aulich utcába. Próbálták magyarázni az elmúlt évek történetét, de sajnos kilógott a lóláb, egyre inkább belebonyolódtak a történtekbe, a jogtalan elbirtoklás mellett már közokirat-hamisítás is szóba került. Nem untatom az olvasót. Önéletrajzi könyvében Pillangó ezt is szépen leírta. Végül tudomásul vették, hogy lesz folytatása az ügynek a bíróságon, jó ha elkezdenek spórolni, mert bizony, ami jár a féltestvérnek azt mi kivasaljuk belőlük jogi úton.
Amikor felálltunk, hogy távozzunk, mindent megígértek, csak már szerettek volna a kapun kívül látni bennünket. Már régen beesteledett, Gábor barátomat hazavittük, s aztán következett az én műsorom. Volt egy címem, ahol tudtam, hogy több hölgy is lakik egy lakásban, gondoltam valakit csak találok otthon. Elkanyarodtam hát Kőbányára, a lakótelephez. Eddig még nem voltam a hölgyek lakásán, csak azt tudtam, hogy az egyik hatalmas bérház hatodik emeleti lakását kell keresnem. Feri barátomat nyugtattam, hogy várjon türelemmel, üljön csak nyugodtan a kocsiban, megéri... Kiszálltam, aztán vártam, hogy valaki arra jöjjön, közben próbáltam a kapucsengőkön a neveket betűzni. Reménytelennek tűnt, legalább száz névtábla közül 50 eleve le volt tépve, a maradék meg festék spay-vel lefújva. A telepi lakók kulturális szintjéről szép képet alkotott a felborított kuka, a koszos bejárat. Ez a lakótelep sem reprezentálta szépen a szocialista lakókörnyezetet. Néhány sikertelen próba után végre akadt valaki, aki ismerte a keresett személyt. Nem volt nehéz számára, pont a szomszédjában lakott. Felcsengettem a hölgynek, otthon volt! Ekkora mázlit! Böbe már nem volt fiatal leányzó, érthető, ha nem dolgozott fiatalos lendülettel. Többet volt otthon, mint munkában. Szerencsémre találtam a táskámban néhány képet róla, amit egy korábbi riportkészítés alkalmával készítettem. Az ARD, az akkor még nyugatnémet TV forgatott egy filmet, amiben ő is szerepelt. Véletlenül nálam voltak – mint kiderült - a kincset érő képek. Ezekkel a hónom alatt lifteztem fel a hatodik emeletre. Még két lány tartózkodott otthon, így volt válogatási lehetőségem is. Amikor üzletre tereltem a szót, azonnal akadt is vállalkozó, hiszen ritka az, hogy a kuncsaft házhoz jön. Amikor viszont vázoltam a helyzetet, hogy barátom reggel szabadult a Csillagból, és egy kicsit elmaszkírozta magát, akkor már lanyhult az érdeklődés. Végül Böbe vállalkozott arra, hogy lejön velem. Feri nyugodtan álldogált a kocsim mellett, pipája szájában. Böbének, mint Felesleges Pillangó mutatkozott be. Nem részletezem a következő negyedórát, végül abban maradtunk, hogy a lakásba nem viszi fel, de rám való tekintettel, a kocsimban lerendezheti ezt a frissen szabadult "szerencsétlent". Félreálltam egy nem forgalmas sétányra, aztán magukra hagytam őket.
Mentem egy nagy kört, de úgy csináltam, hogy legalább a kocsi sziluettjét lássam. Amikor észrevettem, hogy mozgolódás van a kocsi körül, visszabattyogtam. Minden a legnagyobb rendben lezajlott, sőt – nem tudom, Feri hogy intézte a dolgot, -, de Böbe még kedvezményt is adott. Természetesen nem tiltakoztam. Ha már lúd, legyen kövér. Felvetettem, nem férne el Feri egy éjszakára náluk, a parketta is megtenné. Arról, hogy Feri felmenjen, hallani sem akart, viszont felajánlotta, hogy van itt a közelben egy ismerőse, a Mészáros Pista, a közeli Gergely utca 114-ben, őt megkérdezhetjük. Ha viszünk egy-két üveg bort, nem fog ellenkezni A Sibrik felüljárónál volt egy éjjel-nappali bódé, bevásároltunk, aztán mentünk az esetleges szálláshelyre. Az egész lépcsőház nem volt valami bizalomgerjesztő, a 90-es lakás ajtaját sem sokszor nyitották kulccsal. A zár körüli részt már csak a forgácsok tartották össze. Bent, a sötét szoba-konyhában a házigazda fotelben ülve aludta ki a délutáni italozás fáradalmait. Böbe ébresztgette a mélyen alvó férfit. Rögtön felpattant, ahogy meglátott bennünket, én addigra már letettem az üvegeket az asztalra, mondanom nem kell, azokat köszöntötte elsőnek. A kombinált dugóhúzó "véletlenül" kéznél volt, rögtön kóstolót is hörpintett az üvegből, aztán már jöhetett a bemutatkozás. Amikor Ferihez ért, kissé fennakadt a szeme, de vele is lekezezett. Gondolom, azt hitte, még álmodik. Böbével valamin elvitatkoztak, de aztán amint az első üveg elfogyott, előadtam kérésemet szállásügyben. Nem ellenkezett. Én mielőtt meggondolta volna magát, rögtön búcsút is vettem tőlük, ígérve, hogy holnap reggel jövök, aztán majd a többit megbeszéljük. Feri a lépcsőig kísért ki, de csak egy kis "zsetont" kért, mondván, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe, ha véletlenül még este egy kis utánpótlást be kellene szerezni. Elutasítottam, – ne nézzen engem fejőstehénnek, még akkor sem, ha az ő pénzéről van szó. A lépcsőn lefelé Böbe el volt ragadtatva, milyen rendes fickónak látszik Ferink. Azt nem tudom: mire alapozta véleményét, de az tény, hogy, ha Pillangó odafigyelt, akkor tudott ő kultúrembernek is látszani. Hát az arca? Az igaz, abban az időben nem volt mindennapos...
Másnap délelőtt első utunk a rendőrkapitányságra vezetett. A szabadulóknak 24 órán belül jelentkezni kellett a kerületi rendőrkapitányságon, az igazgatásrendészeti osztályon.