Találkozásom "Felesleges" Pillangóval

1988 december végén már mindenki karácsonyi hangulatban caplatott egyik áruházból a másikba, még az utolsó ajándékok vásárlása ürügyén. Szerettem ezeket a tülekedéseket megúszni, különben sem voltam jó ajándékozó. Úgy döntöttem, hogy jobb, ha az ünnepek előtti napokra elhúzok a fővárosból. Beültem Daciámba, s leruccantam a Szegedre. Három éve jártam már akkor a magyarországi börtönöket, vége felé jártam az anyag gyűjtésének, hiszen 1989. január 27-én nyílt a kiállításom a budapesti Ernst Múzeumban Rácson túl címmel. A képek javát már le is nagyítottam (saját kezűleg), mert akkortájt még az ember, ha jó nagyítást akart készíteni, bizony saját maga laborálta anyagait. Hány éjszakát görnyedtem abban az időben a nagyító mellett, mire egy-egy kiállításnak az anyaga elkészült!

Az Ernst Múzeum két terme igényelte a képek mennyiségét, 135 darab 40x60-as nagyítás bizony két havi munkát vett igénybe, mert ritka volt az olyan kópia, ami elsőre sikeredett volna. Volt, amelyiket egy egész éjszaka takargattam, dörzsöltem, leheltem, amíg csak tüdővel bírtam. Viszont addig nem nyugodtam, míg elképzeléseim szerint nem jöttek elő a tónusok. Szerencsére a papír ára nem volt elviselhetetlen, s kondival is bírtam. Akkorra már nagy tapasztalatom volt a dobi főzés területén, amit a börtönben tanultam ki a legjobb "mesterektől".

Elárulom a receptet: végy 5-6 teafiltert, bontsd egyenként fel, szórd 2-3 deci vízbe, forrald fel, majd hagyd kihűlni. Lekortyolgatás után néhány perccel már "kezdenek szárnyaid nőni", s hamarosan repülni lenne kedved. A filteres teát csak a börtönviszonyok miatt kellett használni, mert más odabent, a kantinban nem volt beszerezhető. Én szerencsés helyzetben voltam a "szabad" világban, mert sikerült a "szovjet zónában" (Mátyásföld) egy kilós csomag fekete teafüvet venni fillérekért. No abból egy kávéskanálnyi elég volt másnap délig a vidámsághoz, frissességhez!

December 19-én, hétfőn hajnalban indultam a fővárosból, így már a reggeli eligazítás után jelentkezhettem a Szegedi Fegyház és Börtön bejáratánál. Abban az időben nem volt egyszerű Budapestről Szegedre utazni, hiszen nem kötötte össze még autópálya a két várost! Leparkoltam a Mars téren, szemben a bejárattal. Az őrség már ismert, így megúsztam a különböző vegzatúrákat. Leadtam a személyi igazolványomat, bekönyveltek egy nagy könyvbe. Elnézést a hosszabb bevezetőért, csak szeretném tisztázni, hogy 1988-ban járunk, amikor már mutatkoztak a szocializmus végelgyengülésének jelei. Igaz még akkor is 4-5 évet kellett várni egy új Trabantra, Wartburgra, vagy Ladára...

A börtönparancsnok, dr. Illovszky Vladimir bv. ezredes elvtárs már várt. Előző héten telefonon megbeszéltük látogatásom időpontját, és a tervezett három napra feldolgozandó témákat. Előzetes egyeztetés nélkül nem is lehetett beállítani egy ilyen különösen őrzött zárt intézetbe. A Csillag elátkozott részlegében szerettem volna anyagot gyűjteni, mivel a bútorüzemben, ahol a fogvatartottak dolgoztak, addig még nem voltam. Tudtam, hogy kényes területről van szó, hiszen néhány hónappal azelőtt hatalmas tűz pusztított a börtönnek ezen a részén, csak az üszkös betongerendák árulkodtak az üzem eredeti méretéről. Néhány hónapja, július 28-án porig égett a hatalmas üzemcsarnok. Bennégett két BV dolgozó, és egy elítélt is. Sok volt a sérült fogvatartott is, néhánnyal találkoztam is később otthonukban. Hősies helytállásukért felfüggesztették büntetésük hátralévő részét. Négy évvel korábban pedig Richter Richárd, a 28 éves elítélt ámokfutásának következtében halt meg három BV alhadnagy, akik a dolgozó rabok felügyeletét látták el. Richter Richárdot ezért a tettéért halálra ítélték, és 1985 februárjában felakasztották.

Szóval, ha valami rászolgált a veszélyes jelzőre, ez a bútorüzem mindenképpen. A parancsnok kísérőt jelölt ki számomra, aki végig mellettem volt a csarnokban. Amint beléptünk, a szinte végeláthatatlan teremben azonnal megértettem, hogy miért nem tudták riasztani egymást az őrök, amikor az ámokfutó végigrohant a gépek között. Egymás szavát alig értettük, hát még a tőlünk távolabb levőkét. Én a szokásos börtönszerelésemben voltam. Arra mindig adtam, hogy ne tűnjek ki sem az elítéltek, sem az őrség tagjai közül. Sötétkék kezeslábas, bakancs, oldalamon egy Nikon FM2, rövid száron. Ennyi, semmi több. Láttam a kísérőmön, hogy nem ilyen elképzelése lehetett korábban egy fotóriporterről, de nem szólt egy szót sem. Így vonultunk végig a hosszú üzemen. Legalább 150-200 fő dolgozott a különböző brigádokban. Akik különösen ki voltak téve a zajártalomnak, azok fülhallgatót viselhettek. Készültek a polcok, szekrények, ülő alkalmatosságok, garnitúrák, néhányan ki is próbálták a kanapékat.

A terem közepe táján egy esztergagép mellett dolgozott egy fickó, aki a feje búbjától a lábáig tele volt különböző tetoválásokkal. Bevallom addig még fényképen sem láttam hozzá hasonló figurát. Ez 1988-ban volt, ma már természetes lenne, hiszen most – kis túlzással - az a különös, ha valaki tetkó nélkül mutatkozik. Lám mit jelent röpke 25 év! Abban az időben viszont ő volt nemcsak a bútorüzem különössége, hanem az egész szegedi Csillag nevezetessége. Az engem kísérő foglár meg is állt a "képes" figura mellett, de miután nem mutattam különösebb érdeklődést, továbbmentünk. Miután háromszor végigjártuk az üzemet, kísérőm kezdett gyanúsan méregetni. Szerintem teljesen hibbantnak nézett, vagy arra gondolt, hogy a fotózás csak kamu ürügy volt. A végén csak nem állta meg megjegyzés nélkül. Felajánlotta, hogy menjünk valamelyik másik termelési egységbe, ha itt nem találok magamnak témát. Mondtam, hogy ez nekem nagyon tetszik, dehogy megyünk más helyre. Megvonta a vállát, s róttuk tovább a köröket a készülő bútorok között. A negyedik, vagy ötödik fordulónál tartottunk, amikor észrevettem, hogy az egyik brigád tagjai kacsintgatnak, finom kézjelekkel integetnek. Megálltam, fejemmel intettem nekik kérdőn, hogy mit akarnak? A mutogatásuk egyértelmű volt, azt akarták, hogy csináljak már róluk fényképet. Visszaintettem, hogy azt nem lehet, majd lassan odamentem hozzájuk, s elmagyaráztam, hogy nem csinálhatok, csak azokról, akik aláírnak egy nyilatkozatot. S már húztam is elő egy előre géppel megírt papírt: "Alulírottak hozzájárulunk a rólunk készült kép nyilvánosságra hozatalához." Szinte kitépték a kezemből, szereztek ceruzát, tollat, s már írták is alá a papírt. Név, nyilvántartási szám, dátum. Már ott volt a mellettük lévő brigádból is valaki, kért ő is nyilatkozatot, mondván, hogy őket se hagyjam ki a "jóból". Nem telt el fertályóra sem, s az üzem szinte valamennyi brigádjának a hozzájárulása birtokomban volt.

No, akkor csináltam mindegyik csoportról egy képet, aztán meg már úgy jártam-keltem a gépek között, mint aki otthon van, kísérőm alig tudott a sarkamban loholni. Délre három tekercset leexponáltam, arra gondosan figyelve, hogy a bútorüzem sztárja egyik képen se szerepeljen, amint a széklábakkal bíbelődik. Módszerem most sem hagyott cserben. Szinte tolongtak a gépem előtt, csak, hogy rákerüljenek az egyik képre. Talán a termelési mutatókra is hatással voltam, már a vége felé az őrszemélyzet is bekapcsolódott szakértelmével a munkába, így róluk is készült néhány kép. Csengő jelezte az ebédidő eljöttét. Kísérőm felajánlotta, hogy induljunk az ebédlőbe.

Útközben csak megkérdezte, hogy reggel, majd délelőtt, miért kellett egy maratoni távnak megfelelő távolságot céltalanul bolyonganunk a gépek között. Megnyugtattam, hogy az én gépemnek szüksége van arra, hogy szokja a környezetet... Biztosra veszem, hogy bolondnak tartott, de már megszoktam, hogy sajátos munkastílusom sokakat késztet arra, hogy véleményt formáljon rólam. Persze az igazi ok régebbi tapasztalatom alapján alakult ki. A börtönben ritka volt az a szitu, amikor valaki tiltakozhasson valami miatt. A fotózás ilyen alkalomra adhatott lehetőséget. Ha engedélyt kértem, már csak a hecc kedvéért is nemet mondhattak - talán egyszer a fogva tartásuk ideje alatt. Így kivárási taktikát alkalmaztam. Mindig bevált!

Ebéd után megköszönve áldásos tevékenységét, elváltam kísérőmtől. Így ő már nem tudhatta meg, hogy munka végeztével a zárkasoron, mint régi ismerőst fogadtak az elítéltek, s zsebemben a hozzájárulásukkal azt fotóztam ami nekem fontos volt. Kínáltak dohánnyal, főztek nekem dobit, amit bár nem volt bizalomkeltő kinézetű folyadék, de azt tudtam, hogy, ha visszautasítom meghívásukat, romokba döntöm a már kialakult jó viszonyt. Miután megtudták, hogy gyűjtöm a börtönökben fellelhető, nem legális tárgyakat (kártya, keráló, szúró-vágó eszköz, rongyosra olvasott saját fogalmazású szextörténetek, tetováló szerkezetek, hozzá tartozó vászon klisékkel Miki egérről, félszemű kalózról stb...) Ilyen féltve őrzött tárgyakkal is megajándékoztak.

Becsületemre legyen mondva – különben -, ezeket a rám bízott relikviákat azóta is őrzöm, három nagy dobozban. Annak ellenére, hogy amikor az első adaggal megjelentem otthon, feleségem - aki már előtte sok "hóbortomon" edződhetett -, úgy kivágott a lakásból, hogy lábam sem érte a küszöböt, s ott álltam az ajtó előtt értékes szerzeményeimmel. Attól kezdve a "magyarországi börtönmúzeummá" lett Dáciám csomagtartójában pihent a gyűjtemény, s ha valaki érdeklődést mutatott iránta, akkor megbeszéltünk egy randit, lehetőleg egy mellékutcában. Ott leparkoltam, felnyitottam csomagtartómat, s megtartottam sajátos tárlatvezetésemet. Mert szinte minden tárgynak külön története volt. Később aztán kinőttem a csomagtartót, de szerencsére mogyoródi telekszomszédjaim jóvoltából felépült a megfelelő méretű archívumom, s még jól is jött a Márianosztrai börtönben ajándékba kapott két 100 éves börtönajtó, cirklivel, tátikával, s minden egyéb kellékkel. Így biztonságban tudhatom nemcsak filmjeimet és papírképeimet, de az évtizedek alatt összegyűjtött értékeimet is.

Node térjünk vissza az agyontetovált emberünkhöz, akinek a becsületes neve Deák Ferenc volt. Mindig hozzátette – így teszek most én is -, hogy nem összetéveszthető a haza bölcsével, már csak azért sem, mert ő 1954-ben született, híres névrokona meg másfél évszázaddal korábban.

A zárkasoron már szabad járásom volt, ismertek az őrök s abba a zárkába mentem be, amelyikbe csak akartam. A zárkák délután nyitva voltak, csak a folyosókra való bejutást kellett kérni a központi fülkében ülő őrtől. Az én emberem szintén kint ült a zárkájuk előtt, s hogy jobban felkeltse az érdeklődést, egy szál gatyában. Megszólítottam, bemutatkoztam. Kezet is fogtunk. Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy ez a pár mondat hogyan fogja alakítani mindkettőnk életét és munkáját az elkövetkezendő néhány évben...

Volt időm az esti vacsoraosztásig, így leültem, beszélgetni vele. Bevallom, olyan dolgokat is előhozott, amelyekre nem számítottam. Olvasott ember benyomását keltette. Jó volt hallgatni, kellemesen csalódtam benne. Elkezdte mesélni az életét, nem próbálta magát jobb színben feltüntetni, mint amilyenbe az évtizedek alatt csúszott. Követni nem tudtam, ezért megkértem, hogy másnapra csináljon egy kis vázlatot, mikor, miért, és mennyi időre ítélték el, valamint hazánk mely táján járt - no nem jószántából.

- 17,5 évről pontos kimutatást? Fejből? – kérdezett vissza. Becsületére legyen mondva, másnap pontos kimutatással várt, igaz beszúrás beszúrás hátán, de ez már helytállóbb volt.

Első olvasatra egy elvetemült, kiskorúakat megrontó, családirtó benyomását kelti a felsorolás, spékelve különösen veszélyes, szökős, támadós megkülönböztető jelzővel. Aztán, ha részletezzük a tételeket, kiderül, hogy a fogolyszökés azt takarta, hogy tizenéves korában olyan vézna volt a csuklója, hogy nem lehetett szorosra ráhúzni a bilincset, s amikor a kísérő személyzet kissé elbambult, kihúzta csuklóját a karperecből, s uzsgyi! Abban az időben a fővárosi bíróságon még nem volt mágneskapu, legtöbbször nyugdíjas smasszer állt a bejáratnál. Mire a kísérő felügyelő észbekapott, s felgyorsult a maga 110 kilójával, a gondjaira bízott "bűnöző" már utcahossznyi előnnyel vette a következő háztömböt. A fogoly elfutott, a foglárt megfenyítették.

Más: A tiltott határátlépésért jól megmérték a srácot és barátait. Őt, mint visszaeső bűnözőt a Magyar Népköztársaság ellen csoportosan elkövetett hűtlen viselkedése miatt 3 évre tették hűvösre. Pedig nem csinált többet, csak átúszott társaival a testvéri Csehszlovákiába. Bizony ilyen időket éltünk!

A kiskorú megrontása ügyében mostoha féltestvére beszélte rá barátnőjének anyját, hogy jelentse fel öccsét, de gyorsan, mert néhány nap múlva már felnőtt lett a lányból, s akkor már lőttek volna a közös örökség megszerzésének. Pedig érték volt a lakás: a Várban, az Úri utcában volt. Míg leülte a megrontásért kapott éveket, bátyja szerencsésen túladott a lakáson, ezért Deák börtönből szabadulva a csillagos égbolt alatt húzhatta meg magát következő bukásáig.

Lassan elérkezett a vacsoraosztás ideje. Addigra már a folyosón elterjedt, hogy én is ott vagyok, tetovált társukkal beszélgetek. Meglepődtem, amikor egymás után érkeztek a sárga műanyag csajkák. Az „aranygaluskának” nevezett vizes tejben áztatott kifli nem nyerte el a folyosón lakók tetszését, így hamarosan tucatnyi sárga műanyagcsajka sorakozott a zárka kis asztalán, sőt még az én stokimra is szükség lett. Elbúcsúztunk, megállapodva abban, hogy másnap folytatjuk. Én mentem a börtön Dorozsmai úti épülete mellett lévő vendégszállására, ahol jól befűtött szobában végiggondolhattam a nap eseményeit. Egyre inkább az foglalkoztatott, hogy egy ilyen kreatív embernek hogy csúszhatott félre az élete?

Akkor még nem gondoltam, hogy ennek megértéséhez egy öt éves barátság sem lesz elég. Sajnos több idő nem adatott meg, az általam Felesleges Pillangónak nevezett férfi 1994 májusában kipróbálta, mennyi időt bír szervezete a nem kimondottan fürdésre alkalmas Dunában. Arra még vannak tanúk, hogy a Hajógyári sziget csücskétől a Pesti partig, meg vissza kétszer is megtette a távot, de aztán csak a kupacba dobált ruhája maradt a sziget csücskében.

Tíz nap múlva egy délután telefonon hívott Denke Géza őrnagy barátom, a BRFK helyszínelő csoportjának munkatársa, tőle tudtam meg a szomorú hírt. A Lánchíd környékén egy hajó horgonykötelén fennakadva rátaláltak Pillangó holttestére.

Az öt év alatt legalább ezer órát töltöttem Pillangóval, barátaival, de számtalan kérdés maradt válaszolatlanul. Nyolcvankilences szabadulásakor egyezséget kötöttünk: Én gondozom rabkeresetét, no meg az időközben különböző fellépésekért, filmszereplésekért kapott honoráriumokat, ő viszont megírja önéletrajzi regényét. Természetesen amikor kellett, kipótoltam büdzséjét. Ez néhányszor meg is történt.

Most, hogy elkezdtem életem elmúlt 50 évének anyagait rendezni, ebben jelentős részt szánok Pillangó élettörténetének közkinccsé tételére. Szerencsére vannak még jó barátok! Hogy ez hamarosan olvasható legyen, segítségemre vannak Csontos Tibi volt újságíró kollégám és Tóth Józsi informatikus barátom. Nem utolsó sorban Ádám fiam, aki szerencsére örökölt tőlem néhány dolgot. Ő szintén mellettem áll, s kiveszi részét a munkából.

A következő részben Felesleges Pillangó szegedi szabadulásáról fogok beszámolni.